Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl ...
...vagy annál egy picit talán közelebb, pont Ráckevén a Szent Vendel utcában. Történt egyszer, hogy az éhes Vándor falut érvén már messziről örült az alighanem kemencéből felszálló füstnek. A porta deszkakerítésének könyökölve kurjantott a kemence mellett serénykedő Anyónak: „Öreganyám! Nem vóna egy jó falat kenyere egy szegény fáradt vándornak?” Az Anyó meg erre hogy: „Lenne bíz, édes Fiam, de nem méne az úgy ripsz-ropsz módjára. A tészta épp megkelt, hol van még az, míg kenyér lesz. De nem venném lelkemre, hogy éhesen engedlek utadra. No várj csak egy cseppet.” Azzal uccu neki rohant a néne, meg sem állt volna tán még máig sem, ha nem lett volna sokkal fontosabb dolga. Nem vitt messze az útja csak az éléskamrába, ahonnan előkerült egy kis tejfel, szalonna és a sajt. Hagyma az akadt a kertben. Az anyó kiszakított egy darabka tésztát, azt megkente a tejfellel, szórt rá a szalonnából, hagymából és még a sajtból is. Bedugta a kemencébe és odaszólt a vándornak. „No Fiam! Már nem kell soká várnod.” Nem is telt bele fertályóra és a vándor jóllakottan köszönte meg a vendéglátást és indult tovább amerre a lába vitte. Vitte is a lába meg vitte is míg hetyke legényből hajlott hátú öregember nem lett és a fáradt görbe lábak újra nekivezették a Szent Vendel utcai kopott deszkakerítésnek. Odakurjantott az öreg, kopott kemence mellet állóknak: „Egyszer én itt jóllaktam, hát most rajtam a sor!” Azzal tészta, tejfel, szalonna, sajt és hagyma került elő a foltos tarisznyából. A kemencébe tűzifa. És bíz még a szomszédoknak is jutott. Így került elő Öreganyám régi receptje, mely a keresztségben a Vendeli Lángos nevet kapta. Aznap este az öreg vándornak szentül megfogadtam, hogy a Vendeli Lángossal örök emléket állítok Öreganyámnak. Most elhoztam nektek e kis mesét és a lángost is. Legyetek vendégeim és miközben eszitek gondoljatok egy pillanatra a Vándorra és Öreganyámra.